Gazdasági élet az I. világháború végéig

1828 és 1853 között a telepesek legfőbb munkája az uradalom részére adott napszám és ingyenes munka, valamint az erdőirtás volt.

A jobbágyi jogviszony 1848-ban megszűnt ugyan de ez csak néhány kishácsi családot érintett, mert Nagyhács egy contractualista (szegődményes, szerződött) majorsági zsellérfalu volt.

Terheik és jogaik is különböztek az 1767-es úrbéri pátens jobbágyokra vonatkozó rendelkezéseiben előírtaktól.

A részükre juttatott földterület nagysága meg sem közelítette az egész jobbágytelek - Somogyban 22-26 hold szántó és 8-12 hold kaszáló - kötelező nagyságát. Igaz tizedet, kilencedet, 1 aranyforint adót, csirkét, hízót,ajándékokat, kisebb királyi haszonvételt, stb. sem kellett fizetniük, hosszúfuvart sem kellett adniuk, amiket egy jobbágynak minden évben dézsmaként adnia és fizetnie kellett.

Az ingyenes szolgálat is csak évi 36 gyalognap volt az egyébként szokásos 52 nap iga-, vagy 104 nap gyalogos robot helyett.

Az uradalom 1848 és 1853 között ugyanúgy bánt velük, mint annak előtte, mert az 1848. évi IX. törvénycikkely a jobbágyfelszabadításról rájuk, mint contractualistákra nem vonatkozott.

Ez a bánásmód előnyös volt a szegődményesek számára, mert az eredeti szerződés továbbra is érvényben maradt.

A kitermelt fa az ő tulajdonukat képezte, azt értékesíteni lehetett.

Az állattartás, a napszámbér, a szőlő és a megélhetésre kapott föld szintén jövedelmet jelentett, biztosítva a család megélhetését és gyarapodását.

Jogilag 1848 után, de gyakorlatilag csak 1853-as úrbéri pátens nyomán a sajátjukként gondozott terület (házhely, kert, szőlő, megélhetésre kapott föld), az ún. pusztatelek a  tulajdonukba került.

1853 végére a természetes népesség gyarapodás és a 41 fő bevándorló jelentősen megnövelte a falu lélekszámát.

A kiirtandó erdőterület azonban egyre csökkent, nem jutott minden családnak irtásföld.

A pátens után a földesúrnak sem volt már érdeke ezek biztosítása.

Általánosságban megállapítható, hogy a jobbágyfelszabadítással generált társadalmi változást nem követte az annak gazdasági alapot adó birtokrendszer béli változás.

Az 1848. évi  IX. tc. a jobbágyokat felszabadította, az állami segítséggel megvalósítandó örökváltságot kilátásba helyezte.

A gyakorlati megvalósításra már nem maradt ideje a szabadságharc független magyar kormányának.

A szabadságharc leverése után a császári adminisztráció a IX. törvénycikket  érvényesnek ismerte el (a márciusi törvényeket V. Ferdinánd király szentesítette 1848. április 11.-én) és az 1853. évi pátenssel nekilátott az úrbéri rendezésnek.

(A közteherviselésről szóló 1848. évi VIII. törvénycikket is elismerték, az adókat - az ideiglenes földadót már 1849 októberében - gyorsan megállapították és kivetették.) 

A környékbeli falvakban – Lengyeltóti, Gyugy, Kisberény - az 1864-ig lezajlott úrbéri perek eredményeként kialakultak a kisparaszti birtokok, amit a falu közösségi legelő- és erdőbirtokosságának létrejötte kísért.

Hácson, Pettenden, Béndeken, Gárdonyban azonban nem jobbágyok laktak.

Kishácson volt néhány jobbágycsalád, de a falu lakosságának kétharmada zsellér és cseléd volt itt is.

Az úrbéri perek nem érintették őket, tehát - két-három kivételtől eltekintve - kisbirtok sem alakult ki.

A nagyhácsiak a megélhetésre kapott egy hold úrbéri föld tulajdonba vételével sem érték el a három kataszteri holdas birtoknagyságot.

Zsellér és cselédsorban maradtak.

Az átlagos birtoknagyság ebben az időben 2-3 hold volt a faluban.

Három család (Pfeiffer, Heizer, Glaser) rendelkezett 1857-ben nagyobb, 7-10 holdnyi birtokkal.

Az eddigi szegődményeseknek több napszámot vagy aratórészt kellett vállalni, sokkal rosszabb jövedelmi viszonyok mellett.

1855-ben a nyár közepétől október végéig kolerajárvány pusztított, megtizedelte a falu lakosságát. Sokan az erdőbe menekültek és ott vészelték át a járványt.

Az uradalom 1857, az úrbéri perek indulása után már nem biztosította a szegődményesi szerződés feltételeit az irtásra és a művelésre a földterületek tekintetében. Az állattartást (legelőhasználat és makkoltatás) az uradalmi legelőkön és erdőkben  megtiltotta, az addig a falu és az uradalom által közösen használt területekre is úrbéri pereket indított, így a községi legelők és erdők területe jelentősen csökkent.

A kishácsiaknak még az ún. faizást - a jobbágyoknak és a zselléreknek azt a jogát, hogy a saját részére szükséges tüzifát, épületfát és a szerszámai javítására szolgáló fát az urasági erdőben megszedje -  is megtiltotta az uraság az úrbéri perek zárultával 1864-ben.

Pontosabban nem ismerte el annak jogosságát, mondván, hogy az érintettek 1832 óta nem éltek a faizási jogukkal, ezért az elévült.

Birtokvásárlásra nem volt lehetőség egyrészt a pénzhiány és a drágaság miatt, másrészt  nem is igen volt eladó föld. Fekvéstől függően 400-1000 koronát is elkértek egy kataszteri hold földért.

Igény a földre lett volna, akkoriban ezt a parasztok „földéhségének” nevezték.

A jogosságát sokan elismerték, mert a kisbirtok széles körben biztosíthatta volna a mezőgazdaság szereplőinek és családjuknak a megélhetést.

Az 1869. évi választások alkalmával komolyan felmerült a falu környékének, elsősorban a nagybirtokok hácsi területeinek felparcellázása is. Földosztó mozgalom indult meg. „Azt várták, hogy a függetlenségiek paraszt kézre juttatják az uradalmi földeket.”- írja Beksics Gusztáv 1896-ban.

A földművesek felfokozott földigénye a XIX. század közepétől 1929-30-ig, a Nagyatádi-féle birtokrendezési folyamat végéig a politikai és a társadalmi élet középpontjában állt a faluban, de szerte a Dél-Dunántúlon is, amely egyszersmind megalapozta a századvég és a századelő agrármozgalmait is. A hácsiak is keresték a lehetőségeket, de néhány - átlagban 2-4 hold - föld vásárlásánál nagyobb sikerrel nemigen jártak.

Érdekes, hogy az 1860-as évek közepétől a Dél-Dunántúlon tapasztalható, Horvát-Szlavónországba, az ottani olcsó földek megvásárlására és az odatelepülésre irányuló kivándorlási hullám Hácsot nem érintette, innen senki sem vándorolt ki.

(Tótgyugyról 1 napszámos család, Györökből 2 iparos család költözött oda.)

A községi legelő kevés volt, nem bírta a megnövekedett és az uradalmi legelőkről kitiltott állatállomány terhét.

A lengyeltóti főszolgabíró és a megyei alispán jelentései tele vannak a gazdák panaszaival, a hivatal és a Földművelésügyi Minisztérium segítségének és közbenjárásának kérésével.

A nagybirtokosokat azonban még a hivatalosság is csak ritkán tudta rábírni a földeladásokra. Sokkal egyszerűbb és kiszámíthatóbb volt a nagybérlőknek kiadni a birtokot.

Putenda (Pettend puszta) lakóinak kérelme sem talált meghallgatásra 1905-ben. Gróf Niczky Lászlótól némi szántóföldet és legelőt akartak vásárolni. Ez esetben a főszolgabíró sem támogatta kérelmüket, mondván, hogy szerinte a korábban vásárolt, átlagban 3 kat. hold föld részleteit még nem törlesztették, az újabb adósság csak kárukra válna.

A falu lakosságának zöme napszámos maradt, még akkor is, ha volt némi tulajdona, háza, szőleje.

A falu lakói közül sokan voltak cselédek, béresek a helybéli gazdáknál.

Zichy birtokon sok hácsi uradalmi cselédként, béresként dolgozott, csakúgy mint Kishács, Gárdony, Béndek és Pettend puszta lakossága az ottani uradalomban.

(Cseléd az volt, aki kikötött bérért mezőgazdasági vagy háztartási munkára egész évre elszegődött. Cselédet a középparaszt, a nagygazda, urasági birtok, uradalom, de iparos is alkalmazott. A városi háztartásokban is dolgoztak cselédek. Munkaviszonyukat a cselédkönyvbe jegyezték be egyéb adatokkal együtt.

Béres az egész évre elszegődött mezőgazdasági bérmunkás, akinek az egész idejével és munkaerejével , sokszor még a vasárnapjával is a munkaadója rendelkezett.) 

A különbség az volt, hogy míg a hácsiak, kishácsiak és a putendaiak helyben, saját házukban laktak, kevés földdel is rendelkeztek, addig a béndekieknek, de különösen a gárdonyiaknak tulajdonuk nem volt. Ők cselédházakban laktak, Szent György naptól (április 24.) egy évre szegődtek, konvenciót kaptak (conventio (latin) = egyezség), "kommenciós" cselédek voltak és könnyen megesett, hogy a következő évben máshová szegődtek. Munkájukat a gazda, az uradalmakban az intéző irányította.

(A két háború között például Hácson a Zichy birtokon Torma István - Torma gazda - , Varga Imre; Niczky Béndeken Grebenár Ferenc, Gárdonyban Szecsődi István volt az intéző.)

Súlyos csapás volt Hácson is, hogy 1870 és 1896 között a filoxéra kipusztította a hazai fajtájú szőlőültetvényeket. A szőlőtermesztésből származó jövedelmük közel egy évtizedre elveszett, sőt, az új telepítés költsége tetemes kiadást jelentett a számukra.

Ekkor telepítették az amerikából származó ún. direkttermő fajtákat. Noah, Delaware, Saibert, Otello – Hácson úgy mondták, hogy noha (késői fajta), delovári, szajré ( ez korai fajta volt, remek előszüretet lehetett belőle csinálni), otelló(vörös szőlő).

A filoxérának ellenálló, az itthoni betegségekkel (peronoszpóra, lisztharmat) rezisztens fajtákat keveset kellett permetezni. A gazdák leginkább csak azért permeteztek a leveleket kék színre festő rézgáliccal, hogy a szomszédok és a hegy lássa, jó gazdája van a szőlőnek. A szőlőtőkék addig nem tapasztalt növekedési erélyt mutattak, ezért aztán sok munka volt velük. A direkt termő fajták bora metilalkoholt is tartalmazott, a szem és más szervek károsodását okozva, ha mértéktelenül fogyasztották. A művelés módja a megszokott „guggonülő” tőkés művelés maradt, a tőkék mellé akácfa karókat ütöttek.

A szőlő területét több ún. „vágó”-ra osztották (kb.100 négyszögöl = 360 négyzetméter), őszibarackot, ribizlit  és később diófákat ültettek a vágók közé.

A hácsi napszámosok és részes aratók ebben az időben Gárdonyban a Jankovich birtokon, Hácson a Zichy birtokon és Putendán a Niczky birtokon vállaltak munkát.

Niczkyéknél tardi és túri munkások is dolgoztak.

Sokan vállaltak munkát távoli városokban a mezőgazdasági munkák végeztével, heteket töltve távol a családtól. Az 1850-es évektől a Déli Vasút és szárnyvonalainak építése, valamint a Nagyberek lecsapolása adott munkát. Budapestre is sokan jártak dolgozni az 1880-as évek elejétől, de dolgoztak hácsiak Kaposváron, Pécsett és Zágrábban is.

A főszolgabíró szerint ezekben a városokban ismerkedtek meg azon káros „communistikus” eszmékkel, amelyek az 1890-es és 1900-as évek agrármozgalmait alapozták meg.

A fenti körülmények kétségtelenül nagymértékben hozzájárultak az „ígéret földjére”, az Amerikai Egyesült Államokba való kivándorláshoz. A hácsiak a pénzkeresés, azáltal az itthoni birtokszerzés érdekében vállalták a veszélyes és végkimenetelét tekintve teljességgel bizonytalan utat. Sokan a megkapaszkodás és a felemelkedés utolsó lehetőségét látták a kivándorlásban.

Nagy részben az Amerikában megkeresett pénznek köszönhetően már az I. világháború előtt kezdtek kialakulni a közepes nagyságú parasztgazdaságok, szaporodtak a kisbirtokok.

Ezek a háborús konjunktúra és a háború utáni hatalmas élelmiszer igény következtében megerősödtek és bővültek.

Oldal: Gazdasági élet az I. világháború végéig
Hács története - © 2008 - 2024 - hacstortenete.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat