A németség asszimilációja
A XIX. század első kétharmadában a német népesség együttélése a magyarsággal általában harmonikusan alakult. Jól érezték magukat új hazájukban, érdekeltek voltak annak boldogulásában, részt vettek védelmében, s fejlődéséhez nagymértékben járultak hozzá példamutató mezőgazdasági és kézműves szorgalmukkal, hozzáértésükkel.
Betelepülésüket követően zavartalanul maradtak meg német mivoltukban. Úgy voltak németek nyelvükben és szokásaikban, hogy ugyanakkor közmondásossá vált a magyar haza iránti szeretetük, hazafiságuk.
Anyanyelvi jogaikat évtizedek hosszú során át semmiféle támadás nem fenyegette: természetes asszimilációs hatásoknak annyiban engedtek, amennyiben azt saját érdekeik - például a magyarokkal való piaci kapcsolatok - megkívánták.
A század utolsó harmadában az asszimilációs folyamat felerősödött Hácson is. Az 1857 utáni katolikus magyar és szláv betelepülés fokozatosan megváltoztatta a falu etnikai összetételét.
A bevándorlás, az elvándorlás, a nemzetiségi és vallási szempontból vegyes házasságok (legtöbbször a fiú az apa, a lány az anya vallását követte), az egyre inkább divatba jövő családi névmagyarosítások, a kulturális, a nemzeti identitásbéli és a mentalitásbeli változások, nem utolsó sorban az állam és a civil társadalom kifejezett magyarosítási erőfeszítései oda vezettek, hogy 1907-re a magyarok és a katolikusok többségbe kerültek.
Az 1910, ’11, ’12-ben Amerikába kivándorlók nagy része német volt, a fogadó hivatalnokok előtt is németnek vallották magukat.
1945-ig a kétnyelvűség - az anyanyelv és a magyar nyelv vegyes használata - teljesen természetes volt a hácsi németség körében, bár sokan akcentussal beszélték a magyart.
1946 után a kitelepítések árnyékában, a német nemzet háborús bűnbakká való kikiáltása után a nemzetiségük nyílt vállalása, nyelvük használata legalábbis megfontolandó volt.
Az 1960-as években még lehetett német szót hallani néhány családnál vagy idős nénik egymásközti beszélgetésekor.