Madarász István nyugalmazott evangélikus lelkész visszaemlékezése és önéletrajza, különös tekintettel az 1957-1996 közötti szolgálati idejére.

Orosházán születtem 1929. május 18.-án, földműves szülők negyedik gyermekeként. Szüleim szorgalmas életükkel és evangélikus keresztény hitük hű gyakorlásával is jó példával jártak előttem.

Az Orosházi Evangélikus Gimnáziumban érettségiztem 1947-ben. Istentől belső elhívást kapva már 15 éves koromtól a lelkészi pályára készültem. Így felvételt nyerve az Erzsébet Tudományegyetem Soproni Hittudományi Karára, még érettségim évében megkezdtem tanulmányaimat a teológián. Záróvizsgáim letétele után Budapesten szenteltek lelkésszé.

Négy különböző gyülekezetben végzett négy és félévi segédlelkészi szolgálat után 1957. első napjaiban ért Kutas Elek somogy-zalai esperes úr felkérése, hogy vállaljam el a Somogyvámos - Hácsi Evangélikus Társgyülekezet lelkészi állását. Levelében azzal indokolta a rám gondolást, hogy zalaszentgróti segédlelkészi szolgálatomban úgy ismert meg, mint aki képes leszek a két egymásra szorult, ám mégis torzsalkodó gyülekezet között békét teremteni. Nem könnyű, ám lelkészhez méltó feladatnak látva ezt, elfogadtam a meghívást. Ordass Lajos püspök úr kinevezett, esperes úr pedig beiktatott 1957. január 27.-én mindkét szolgálati helyen a lelkészi állásba. Amilyen zajos volt még a megválasztó presbiteri ülés is, olyan békés idők következtek a két gyülekezet életében a 40 éves szolgálati időm alatt. Ez azért is történhetett így, mert látva az egyik fő vitatémát, önként lemondtam az elődeim idejében szokásos kocsi - fuvarról. Télvíz idején cuppogó sárban, vagy a hegyi ösvények mély, töretlen havában róttam az utakat az egymástól 9 kilométerre lévő községek között. Nyáridőben meg kerékpáron közlekedtem, az útviszonyok szerint hol hajtva, hol meg a hátamon vive azt. A fárasztó közlekedésben mindig felüdített a dombokkal, hegyekkel szabdalt, megragadóan szép táj, meg az oxigén dús levegő. Még inkább lelkesítőleg hatott rám az ige hallgatására vasárnaponként is ünnepi lélekszámban járó gyülekezet látványa, meg a sok hittanos gyermek is, akiket teli iskolatermekben taníthattam a keresztény hitre és erkölcsre. Volt olyan év, hogy 19 konfirmandusom volt csak Hácson!

Konfirmandusaival a templom bejáratánál

Én pedig élvezhettem a hácsi családok vendégszeretetét, meg a háziasszonyok szakácsművészetének kitűnő ebédeit. Mert az igaz, hogy nem volt a faluba vivő kövesút, de még járda sem; a félcipőt és kalocsnit csizmával kellett fölcserélnem. Az is igaz, hogy petróleumlámpa adta a gyér fényt a lakásokban és faggyúgyertyák világítottak a templomban. De tapasztalnom kellett hamarosan, hogy nem csak a gasztronómiában, de az általános műveltségben sem maradtak el az itt élő emberek a városiaktól. Kitűnő tanítóik voltak! Esküvők alkalmával lakodalmakba is meghívást kaptam. Ilyenkor elgyönyörködtem, hogy ezek a nehéz fizikai munkában dolgozó emberek milyen jókedvűen, szépen, kitűnő ritmusban lejtik néptáncaikat, a cepedlit, a polkát, no meg a csárdást is, melyhez a helybéliekből alakult vonós meg fúvós együttes húzta a talp alá valót. A hácsi falusi idillről szép emlékem az is, hogy vasárnap a pihenés napja volt a számukra. A szépen soroló házak kerítése előtt ott voltak a kis padok is, melyekre kiülve, ünneplősen beszélgettek ilyenkor. Sokan, még az én szolgálati időm kezdetén is anyanyelvükön, németül. Bár az iskolai magyar nyelvű oktatás, meg egyéb körülmények folytán feledni kezdték ezt. Igaz, hogy részben ezért is nem lettek volksbundisták és később kitelepítettek.

Számomra igen megtisztelő volt, amikor Simon Lajos iskolaigazgató úr idős napjaiban hívatott és nekem adta át megőrzésre a községet alapító, Tolnából és Baranyából érkezett 30 családnak az Inkey földesúrral 1828-ban kötött szegődményes szerződését, a község ónémet nyelven, gótbetűkkel írt, viaszpecsétes alapító levelét.

Az idős Simon házaspárral, unokáik, Klára és Zsuzsanna konfirmációjakor a Simon-ház udvarán.

Nagy esemény volt szolgálati időm alatt, hogy 1960-ban villanyt, 1968-ban pedig bekötő kövesutat kapott Hács Lengyeltóti felől. Ez megkönnyítette az én szolgálati utaimat is. Így következtek aztán a 12 éves motorkerékpáros, majd trabantos, ladás évek. Közben a mezőgazdaság kollektivizálása elérte Hácsot is 1959-ben. Ennek foglalkoztató képessége azonban évről-évre csökkent a gépesítés és a vegyszerezés folytán. Korábban a nagybirtokok szorítása miatt nem tudtak terjeszkedni a szorgalmas, ám törpebirtokos hácsi gazdák és szállingózott sok fiatal a városokba. Most pedig az említett körülmény miatt kellett sokaknak az iparosodó városokban megélhetést és otthont keresniök. Keserűen jegyeztem is meg, hogy a szilárd burkolatú út arra lett jó, hogy könnyebben tudjanak a hácsiak költözködni. Így apadt a gyülekezetünk lélekszáma pár év alatt 280-ról 130-ra.

Mindezt már családos emberként éltem meg. 1960-ban megnősültem. Feleségül vettem a somogyvámosi Gresó Erzsébetet, aki immár nemcsak 49 éve a hitvesem, de nagyszerű társam is lett abban, hogy szolgálatomat jól betölthessem. Házasságunkból három gyermekünk született. Az öttagú családnak, főleg a gyerekek továbbtanulása idején (mindhárom diplomás lett) kevésnek bizonyult az a dotálás, amit a megfogyatkozott lélekszámú gyülekezeteink nekem nyújtani tudtak. Így készséggel fogadtam el Dubovay esperes úr fölkérését arra, hogy vállaljam el a lelkész nélkülivé vált, tőlünk 45 km-re levő somogyszili és gadácsi gyülekezetek gondozását. 1979-ben ezt a szolgálati területet Ecsenynek átadva a déli Balaton-part mintegy 40 km-es szakaszán élő evangélikusok gondozását bízta rám esperes úr. 1981-ben a közben megépült saját otthonunkba költöztünk Somogyvámosról Balatonboglárra. Szolgálatomat ebből a mértanilag is középen lévő városból láttam el ezután az egész gyülekezetünk területén 1996-ig, hivatalos nyugdíjba vonulásomig. 1995-ben a három gyülekezeti rész hivatalosan is egyesült társult egyházközségként. Balatonbogláron új templomot és parókiát építettünk 1999-ben. 2000-ben Hácson pedig a volt evangélikus iskola falai épültek be - szimbolikusan - a kárpótlás útján az EU-s támogatással együtt a valósággal újjávarázsolt templomunkba. A hazáért meghaltak áldozatához méltó volt, hogy 2003-ban kezdeményezésemre emlékművet készíttettünk és állítottunk fel templomkertünkben a világháborúban elesett hőseink emlékére. A rájuk való hálás emlékezés jele, hogy gyakran láthatunk friss virágot a hősök kőbevésett nevei alatt.

A Hősök Emlékműve a hácsi evangélikus templomkertben.

Bár visszaemlékező soraimban inkább a hácsi lakosság csökkenéséről írtam eddig, bíztató, hogy a folyamat megállni látszik most. Boldogan hallok arról, hogy e csodálatosan rendezett faluban képzeli el egyre több fiatal család is a jövőjét. Anyakönyvünk tanúsága szerint nőtt a születések, illetve a keresztelések száma, nő a hittanosok száma is az óvodában.

Tizenhárom éve vagyok nyugdíjas, de boldogan vállalom, ha helyettesítő szolgálatra felkérve alkalmanként még hirdethetem az igét a hácsi templomunkban is és találkozhatom a kedves hácsi hittestvérekkel, falubeliekkel. Szeretném ezt vállalni és végezni a jövőben is.

A 2009. október 31.-i találkozón, Hácson.

2009. október 15.

Oldal: Madarász István lelkész önéletrajza
Hács története - © 2008 - 2024 - hacstortenete.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat